.

Első bejegyzésként saját történetemet mesélem el, hogyan is került a balatoni fenekem a Bambi vörös műbőr pamlagjára.

Körülbelül első éves főiskolásként olvastam az Ex Symposion irodalmi folyóiratának egyik számát, azon belül egy rövid írást Zeke Gyula tollából: Egy nap a helyemen, részlet. Ez a cím nem volt túl vonzó, de már a második sorban meggyőző légkört kezdtem sejteni az írásban.

Zeke minden évben szabaddá teszi magát egy napra, hogy nyitásra odaérjen a helyére, a belső tér hajlatára, a pmlagsor végére a fogas alá. Látni akarja a reggeli, déli és esti rezdüléseket, az emberek ritmusát, rituáléit, mozdulatait. Ezeket néha érdekesnek találja, és leírja.

A szövegben - részlet - nem árulja el a hely nevét. Leírja persze, mit lát a nagy ablakokon túl, egy minisztériumot is említ, a Dunát, az Országházat, de ez nekem akkor, balatonfűzfői kanapénkon fekve nem mondott semmit.

Aztán Budapestre kerültem. Véletlenül a Víziváros felé vetett a kíváncsiság, egy szürke októberi napon fotótúra közben lett egyre ismerősebb a közeg. Nem tudtam miért, aztán a Bem térre érve éreztem, itt a sarkon lesz valami, valami hely, amiről már mesélt valaki. Érdekes módon élőbeszédként emlékeztem a szövegre, és elsőre jó felé fordítottam a fejem. A Bambi. Milyen kedves helyekre jár eza Gyula! Persze, akkor még őt sem ismertem személyesen.

Aztán beléptem, hosszúkávét rendeltem, és örültem, hogy egyszerre érezhetem magam falun és városban, otthon és kávéházban. Nyeltem a füstöt, élveztem a dominózajt, és nem értettem, hogy miért csak 22 évesen jutottam el ide. 

25 évesen megnősültem, és a Bambitól 5 percre lakom, mi kell még? 

Néha papír és toll is jön velem a Bambiba. Ezekből születnek ilyen-olyan írások, néha ide is átkerülnek majd. De emellett várom bambis történeteiteket, hogy összegyűjtsük egyik kedvenc helyünk légkörét meghatározó történeteinket.