.

Tartja a frontot.

Ez a bejegyzés szigorúan gonzo típusú lesz, se nem direkt és nem is véletlen (aki nem találkozott még a gonzo kifejezéssel, üsse be a google-be, a kapott eredményt ossza el kettővel, és szorozza be az aktuális tudatmódosító-együtthatójával, és már folytathatja is az olvasást).

Megint a Bambiban talált rám a hét óra, Matyi barátom vette rá magát végre, hogy alávesse magát az ízlésemnek - "megnézném már", mi is az a Bambi. Matyi még citronmsárga Parlamentet, felette szép fekete felhőket és több, mint átlaghangulatot kapott délután, de sajnos próbára sietett a villamossal. Pedig félő volt, hogy megázik, hatalmas zuhé készülődött odakint. Igaz, mindeközben a Nap még suvickolta az Országház fehér köveit rendesen. Negyedórával a próba kezdete után aztán elindult, magamra maradtam az asztalomnál. Egy aranyruhás, oda nerm illő, de mégiscsak ingyen pálinkát kínáló lány még körbejárt, a szerencséseknek kártyapaklit osztogatott, aztán mintha cigiszünetet tartott volna a vendéglátósok istene, tompa csend kerekedett.

Túl sokáig nem kellett a nagy csendben magányoskodnom, ugyanis hatalmas vihar érzékeltette: mégiscsak szét tud cseszni egy 10 éve idejáró baráti társaságot is, a fáradtabbik fele hazaindult, a szomjasabbik befelé, ahol kellemes meleg honolt egészen addig, míg a vihar be nem köszönt, még én is éreztem némi permetet a terasz felőli szárny közepén.

A benti 20 fős társaság pillanatok alatt 60-70 fősre nőtt és a tömeg, mintha bálban érezte volna magát, tánclépésekben vette be a benti kövezetet; a szerencsétlenebbek tócsát hoztak magukkal, és még ülőhelyet sem találtak. Akadtak aztán helyek, akár ismeretlenek oldalán is, hisz' mégiscsak: így könnyebb megvárni a megfázást megelőző Unicumot, és ki lehet várni az alaklmas pillanatot a távozásra, vagy egy lopott csókra. Aztán huss!

Fél perc alatt gyönyörű káosz kerekedett, a későn eszmélők helyüket keresték a fekete mozaikköveken, tömeg lett hirtelen, "fiúk ölébe a lányok" - jutott eszembe, de az én ölem üres maradt. A jobb kézfejem gyűrűsujján fellelhető aranykarika totális biztonsággal tartja távol az amazonokat, objektív megfigyelő maradhatok tehát, de hihetetlen, hogy tulajdonképpen ezen múlik minden.

Csajbulik költöztek a teraszról a beltérbe, régi kedves fiúkat is elkergettek a lányok az asztaluktól, most nincs kegyelem. Én kapok csak rövid pillantásokat a bizonytalan szemhéjú lányoktól - bizony, én itt voltam már a zuhé előtt, nekem ezek a pillantások járnak! A sok bétahím ne is próbálkozzon, ez most az én asztalom, bár kicsit sokat hamuztam mellé a nagy szemlélődésben, legyen ez az én, jelen helyzetben azonban teljesen lényegtelen bajom.

Szőke lányok sikongattak látszólag ok néljkül, de hát ilyenkor így szeretjük ezeket a lányokat, és magunkban megesküszünk: ha nem várna minket otthon egy kétszer-háromszor jobb nőnk, most azonnal elrabolnánk őket, hogy ne ilyen nagy tömeg előtt illegesség magukat. Ez az illegetés csak három embert zavar: a két sakkozót és a győztesre váró szemlélődőt. Az előbb még mindkettő játékos azt hitte, 4 lépésen belül nyer, most viszont mindkettő tarkóján érzi a zűrazvar revolverét. Ritka rossz meccsen nyer a világos, jutalma az ellenfél promópálinkája.

Jobbomon néhány, az unalomtól felcsúszott tangabugyi, tudatosan alkalmazott neccharisnyák és egy pár tangócipő. Francia filmbe keveredek, szürreális a szituáció, csak nők és én, na meg a söröm a csipkének látszó terítőn. Óriási a zaj, gyönyörű kacajok és markáns visongás keveredik, a sarokból néma férfitekintetek gyűlölik azt a pár métert, ami a csatakos csajoktól választja el őket. Ezeregy merész pillantás szeli át a 10 perce még békés Bambi belső terét, mintha egy szombat esti társkereső klubban szürcsölnénk utolsó kávénkat és az első koktélunkat.

Aztán valóban koktélhangulat keveredik - a vihartól izzadt dekoltázsok még gőzölögnek, tulajdonosaik sörrel próbálják hűteni őket, de valahogy nem megy. Vibrál a vörös műbőr pamlag, ritkán adatik meg az ilyen hangulat, végre él a hely, izzadnak a magányos ülepek, árulkodó minden fészkelődés. 

Húsz percnyi felhőtlen keveredés, négyen egymásra is találnak, egy hangos szőke és egy halk barna is párt talál ma, de ezt csak holnap fogják majd fel igazán. Ágyas meggypálinka dől a csipkére, három kislány hajol a pajkos molekulák után, de csak kettő meri menteni a menthetőt.

Egy bajszos figura ráz valamit visszafogott lelkesedésseel, komolyan összpontosítanom kell ahhoz, hogy rájöjjek: az örökös záróra-hirdető az, igaz, a nagy zajban alulmarad a csengőjével, most nem hat a szokásos beltéri csilingelés, kevesen veszik észre: közeleg a záróra. A sarokban szájdobol pár fiatal, mégiscsak szabadtéri hangulat van. A szombat este szaga ez, és annak ellenére fantasztikus, hogy csütörtök van. Illetve ez attól függ, hogyan döntünk.

Tüzet kérnek a szomszéd lányok, és azt hiszik, nem tudom, hogy rólam beszélnek, pedig hajj, dehogynem, vagy az is lehet, hogy a két asztallal arrébb ülő srác a "jóképű és magányos lovag", de le van szarva, én vagyok az és kész, hiszen mégiscsak tőlem kértek tüzet.

Fáradnak az amazonok, a csengőt is egyre jobban hallani, a pálinkák is elfogytak, a pincérlányok fáradtak, de mosolyog mind; én ilyet még nem láttam itt, 22:00 van, és kacag Erzsi is, Emese is.

Jövünk holnap is, hátha megint leszakad az ég!

Első bejegyzésként saját történetemet mesélem el, hogyan is került a balatoni fenekem a Bambi vörös műbőr pamlagjára.

Körülbelül első éves főiskolásként olvastam az Ex Symposion irodalmi folyóiratának egyik számát, azon belül egy rövid írást Zeke Gyula tollából: Egy nap a helyemen, részlet. Ez a cím nem volt túl vonzó, de már a második sorban meggyőző légkört kezdtem sejteni az írásban.

Zeke minden évben szabaddá teszi magát egy napra, hogy nyitásra odaérjen a helyére, a belső tér hajlatára, a pmlagsor végére a fogas alá. Látni akarja a reggeli, déli és esti rezdüléseket, az emberek ritmusát, rituáléit, mozdulatait. Ezeket néha érdekesnek találja, és leírja.

A szövegben - részlet - nem árulja el a hely nevét. Leírja persze, mit lát a nagy ablakokon túl, egy minisztériumot is említ, a Dunát, az Országházat, de ez nekem akkor, balatonfűzfői kanapénkon fekve nem mondott semmit.

Aztán Budapestre kerültem. Véletlenül a Víziváros felé vetett a kíváncsiság, egy szürke októberi napon fotótúra közben lett egyre ismerősebb a közeg. Nem tudtam miért, aztán a Bem térre érve éreztem, itt a sarkon lesz valami, valami hely, amiről már mesélt valaki. Érdekes módon élőbeszédként emlékeztem a szövegre, és elsőre jó felé fordítottam a fejem. A Bambi. Milyen kedves helyekre jár eza Gyula! Persze, akkor még őt sem ismertem személyesen.

Aztán beléptem, hosszúkávét rendeltem, és örültem, hogy egyszerre érezhetem magam falun és városban, otthon és kávéházban. Nyeltem a füstöt, élveztem a dominózajt, és nem értettem, hogy miért csak 22 évesen jutottam el ide. 

25 évesen megnősültem, és a Bambitól 5 percre lakom, mi kell még? 

Néha papír és toll is jön velem a Bambiba. Ezekből születnek ilyen-olyan írások, néha ide is átkerülnek majd. De emellett várom bambis történeteiteket, hogy összegyűjtsük egyik kedvenc helyünk légkörét meghatározó történeteinket.